Tóth Krisztina: Kutyás történet

Tóth Krisztina: Kutyás történet

2014 FEB 25  |  Hírek

Bizonyára előfordult már kutyasétáltatókkal, hogy sétáltatás közben vagy a kutyafuttatóban szövődtek szorosabb érzelmi szálak - és ami jelen esetben a lényeg, hogy - nem a kutyusok, hanem gazdik között. Az alábbi rövid történet a vasárnapi hírek oldalán jelent meg, Tóth Krisztina írása egy ilyen érzelmi szál kialakulását mutatja be.

Az egész egy sétával indult. A négyemeletes házak között a szűk, aszfaltozott utcákon a kutyáknak nem volt elég tér futkosni. A környékbeli gazdik inkább a telep mögötti patakpartra hordták őket, és már az ösvény elején lecsatolták róluk a pórázt.

Látásból mindenki ismerte a többieket, és rendszerint egymásra is köszöntek a füttyentgető, botot hajigáló gazdik, vagy legalábbis biccentettek a szembejövőnek. A kora reggeli futtatók után tíz körül következtek a kényelmesebb, délelőtti sétáltatók a senior korú kutyákkal. A zacskósok néma megvetéssel figyelték azokat, akik otthagyják a kutyaürüléket, de hangos szóváltás soha nem kerekedett, még akkor se, ha a kutyák nagyritkán összekaptak.

A nő este mindig fél tizenegykor, film után sétáltatott. Reggel rendszerint a férje vitte le a vizslát, délben meg a lányuk. Egyik nap, amikor a levegő szinte már tavasziasan enyhe volt, ismeretlen, magas férfit pillantott meg a kutyafuttatón. Az illető szokatlan fazonú, hosszú kabátot és kalapot viselt, amiben kirítt a melegítős, dzsekis futtatók közül. Nem itt lakik – gondolta a nő, és nevetségesnek találta, hogy valaki éjjel tizenegykor kalappal a fején sétálgasson. Egyáltalán, ez egész pasas színpadias benyomást keltett.

Másnap megint ott volt a kutyafuttatón. Mosolygott a nőre, mint vizslás a vizslásra. Kedves, magabiztos hangon megkérdezte, hány éves a kutyus. A nő válaszolt, hogy tíz, aztán elmesélte, hogy hogyan hozta haza annak idején a lánya a kölyök Dodót egy osztálytársától. A férfi kutyáját Aminak hívták és már tizennégy éves volt, őszült a pofája. Visszafordultak az ösvényen, végigmentek rajta még egyszer, és mire a nő hazaért a sétáltatásból, otthon már minden szobában sötét volt. Maga is meglepődött, hogy fél egyet mutat az óra.

Később, amikor visszagondolt ezekre a napokra, hetekre, próbálta magában megkeresni azt a pontot, amikor az érzés, amit még nem mert megnevezni, megszületett, de képtelen volt egyetlen pillanathoz kötni. A szerelem lassú bontakozását inkább valami feltartóztathatatlan elmozdulásnak érzékelte, mint amikor földlemezek közelednek egymáshoz baljós morajjal, tizedmilliméterenként.

Egy hónap múlva már ezek az esti séták jelentették a napok értelmét, ezekre lehetett gondolni ébredéstől sötétedésig. A vágy, hogy lássa a férfit, erősebb volt mindennél: erősebb volt fiatalkorának sodró erejű szerelmeinél, erősebb minden józan megfontolásnál, a beépített fékeknél, amelyek házassága huszonhat éve alatt megóvták a komolyabb kisiklásoktól.

A szabályokat úgy állították fel és tartották be, hogy valójában meg se állapodtak bennük.

Az első kimondatlan szabály az volt, hogy kizárólag kutyás témákról beszélgethetnek egymással. Ki, hová jár állatorvoshoz, szoktak- e tápot venni, melyik bolhairtó a legjobb. Mindent ezeken a történeteken keresztül kellett elmondani, soha nem terelődhetett a szó a személyes dolgokra, családra, pláne nem érzelmekre. A második szabály az volt, hogy nem keresik egymást soha más napszakban, se a kutyafuttató ösvényen, se telefonon. A harmadik pedig az, hogy nem érnek egymáshoz, bárhogy vágyjanak is rá. És persze soha nem mennek el arrafelé, ahol a másik lakik, nem nézegetik a kaputelefonon a neveket, nem pillantanak fel a kivilágított ablakokra. Nem.

Egy egész év telt el így, ebben a különös tébolyban. Voltak közben ünnepek, nyaralások, szünetek, de az újabb és újabb találkozások alkalmával teljes természetességgel folytatódott minden. A nő néha megpróbálta elhitetni magával, hogy ez az egész nincs is, hogy ez nem egy létező viszony, csak az ő képzeletének kivetülő játéka, a férfi pedig nem több rokonszenves ismerősnél, akivel el lehet beszélgetni. Máskor, ha az öncsalás nem működött, ha délben már szinte összegörnyedt a fájdalmas és kilátástalan vágyakozástól, azt próbálta megfejteni, mi sodorhatta őt ebbe az érthetetlen, zsongító függésbe. Szerette a férjét. Boldogan, de legalábbis harmonikusan éltek a már egyetemista korú lányukkal, és a házasságuk egyáltalán nem volt unalmas vagy kiüresedett. Korábban is megesett, hogy megtetszett neki valaki, sőt tudott róla, hogy a férjének is volt egy rövidebb viszonya, de soha eddig külső kapcsolat nem szivárgott be ilyen mélységig a közös életükbe és nem itatta át ennyire a nap minden pillanatát.

– Hagyjátok ezt abba! – mondta egyszer csak a férje lefekvés után a sötétben, minden előzmény nélkül, mint aki tudja, hogy a másik se alszik.

Mit? – gondolta a nő.

Tényleg nem volt mit abbahagyni, nem folytatni viszont egyszerűen nem lehetett. A nő sejtette, hogy ha létező kapcsolattá billentené ezt a szerelmet, azzal egyúttal le is mondana róla, hiszen a láng csak ebben a kis, zárt térben loboghatott ilyen erővel. A hirtelen szabadság huzata azonnal eloltotta volna. Nem válaszolt semmit a férjének. Hallgattak nyitott szemmel, álmatlanul.

És ment minden tovább. Esténként a kalapos ember a patakparton várt az ösvényen. Mentek egymás mellett összehangolt léptekkel, és nézték a hol nekiiramodó, hol megtorpanó kutyákat.

Aztán valamikor ősszel, az első fagyok idején, amikor este már télikabátot és sálat kellett venni, a férfi egyedül, kutya nélkül álldogált az ösvény elején. Várta a nőt, aki csak rápillantott a kezében tartott nyakörvre és nem kérdezett semmit. Dodó is odaszaladt hozzájuk: érezte, hogy valami történt. Szimatolt, elindult, de többször is tanácstalanul visszafordult, hátha az a másik kutya mégiscsak megjelenik. Rövid kört tettek csak a patak mentén, sokkal rövidebbet a szokásosnál. Fújt a szél. Amikor visszaértek a sarokra, a férfi átnyújtotta a nőnek a halott Ami nyakörvét. A nő legszívesebben belebújt volna, hogy kössön rá egy pórázt és vigye magával, mindegy hová, valahová, de aztán csak intett a fejével a saját kutyájának. – Gyere – mondta neki –, hideg van. Vége a sétának. Nem arra, haza.

 

Tóth Krisztina

 

 

(kutyabarát.hu)

 

 

Forrás: vasárnapihirek.hu

 

Hozzászólás