Bonifác, a kivert kutya
Rájöttem, hogy igaz, amit kutyabarátoktól szinte közhelyszerűen lehet hallani: lehet kutya nélkül élni, de nem érdemes! – írja Körmendi Zsuzsa a Gépnarancs.hu oldalán.
Igazán nem is tudom, hol és mikor kezdődött. Talán akkor, amikor kislányként édesapám emlékeit hallgattam foxijáról, amelyik nem kedvelte az egyenruhát, és mindenkit megharapott, aki uniformisban lépett a kertbe. Olyannyira, hogy egy-egy ilyen alkalom után maga ment az állatorvoshoz, aki tudta, miért üldögél a kapuban az eb. Ez, az egyenruha iránti ellenszenv lett a végzete is: amikor a második világháborúban bevonultak Érsekújvárra a németek, a kutyus volt az egy szem ellenálló: nekiment a katonáknak, akik azonnal agyonlőtték…
Gyermekként ez, meg a többi, róla szóló történet romantikus hőssé avatta gondolataimban a foxit, és nagyon szerettem volna én is egyet. De erre valahogy soha nem került sor. Amikor aztán az én gyerekeim akartak kutyát, hamar legyőzték ellenállásomat, ami abból eredt, hogy tartottam tőle: előbb-utóbb minden vele kapcsolatos kötelezettség az én nyakamba szakad, ami nem kevés, hiszen lakótelepen élünk. Totó, a tacskó keverék, hathetesen került hozzánk.
Együtt nevelkedett a srácokkal és nagyon a szívünkhöz nőtt. Amikor elveszett, mindenütt kerestük. A lányom hetekig járt az Illatos útra, arra gondolva, hogy valahol befogták, de nem került elő. Mai napig azt reméljük, hogy valaki befogadta.
A cikk tovább, teljes terjedelmében tovább olvasható a Gépnarancs.hu oldalán.
(kutyabarát.hu)
