A leghíresebb magyar kutyaprofesszor

Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései. Vele beszélgettünk. 

Közkedvelt könyveit, mint a Kutyák szőrös gyerekek vagy a Segítség, kutyás lettem! ki ne olvasta volna. Szépirodalmi munkássága is jelentős (megjelent tíz szépirodalmi kötete). 80. születésnapján beszélgetésünk lelkes résztvevője volt Janka kutya is, kettejük kapcsolatát mi sem jellemzi jobban, mint a mivel telnek mindennapjai kérdésre kapott válasz utolsó része – „és van egy kutyám is, nem érek rá”.

1973-tól az ELTE Természettudományi Karának magatartás genetikai laboratóriumában dolgozott, ahol az általa szervezett és mára már történelemmé vált Etológia Tanszék vezetője lett.

 

Miért kezdtek el kutyákkal foglalkozni?

A tanszék etológiai kutatásokat végzett, halakkal dolgoztunk és a halak tanulásával. Akkoriban nyaraltunk Kékestetőn, hó volt és találtunk ott egy fél éves kölyökkutyát, akit valaki kitett, és aki hat km-t jött utánunk a mély hóban.  Úgy gondoltuk, hogy hazahozzuk. Ő volt Bukfenc.

Abban az időben volt kérdés, hogy a tanszék milyen irányba menjen tovább, mert a halakat már mindenki megelégelte, valamilyen más irányba kell menni, és humán etológiával is kezdtünk foglalkozni, így az az ötletem támadt, hogy kutyaetológia még nem volt. Úgy gondolták az akkori etológusok, hogy a kutyának nincs természetes környezete, ezért nem lehet vele etológiai kísérleteket végezni. Én meg azt gondoltam, látván, hogy Bukfenc hogyan illeszkedik a családba, hogy a kutya természetes környezete a család. Így lett a kutya.

 

A kutyákkal kapcsolatos kutatásaik rengeteg újdonságot hoztak, nemzetközi szinten is.

Azt láttam, hogy Bukfenc viselkedésére nem találok magyarázatot az etológiai irodalomban. Azt gondoltam, hogy a kutya olyan állapotban van ma, mint az ember volt a nyelv kialakulása előtt, amikor már közösségben élt, de még nem tudott beszélni, és meg kellett értesse magát a többiekkel, tehát, egy csimpánz csapat egy területet véd, de nincs közösség, a csimpánzok utálják egymást igazából, csak egy-két órát vannak együtt naponta, mert mindenki egyedül csinál mindent.  Az embernél egy nagyon erős közösség alakult ki, az ember elviseli a mások szoros jelenlétét és igyekszik másokkal együtt működni, kommunikálni.

Az volt a kérdés, hogy a kutya, aki nagyon jól beilleszkedik az emberi családba, mondjuk, egy normálisan nevelt kutya miért foglalja el különösebb gond nélkül a saját helyét és nem rombolja le a lakást. Majmot nem lehet ketrec nélkül lakásban tartani, a majmok annyira kíváncsiak, hogy mindent szétszednek, fegyelmezetlenek.

Neki kezdtünk 15 évvel ezelőtt, és az első öt évben ezt a dolgot a szakma visszautasította, úgy gondolták, hogy a kutya egy reflexgép, ami reflexeknek engedelmeskedik, nem gondolkodik, nem ért, de lehet fegyelmezni, és elégedjünk meg ennyivel. Öt év kemény munkával, amit ki kell bírni, ha az embernek igaza van, és a kollégák bolondnak nézik, végül győzött az igazság. Manapság 30-40 olyan labor van a világon, ahol ugyanezzel a módszerrel vizsgálják a kutyákat, mint mi.

Akkoriban jelent meg a Science-ben, hogy a kutyák szőrös gyerekek, ez a szlogen* Öntől ered?

Ebben a formában tőlem ered, de az, hogy a gyerekekre hasonlítanak a kutyák, az ebben a formában a Science riportban jelent meg először és fogadták el. Ez egy gátszakadás volt. Gyakorlatilag minden mesterséges akadályt elhárított, attól kezdve nem vitatkoztak azon, hogy ezt nem hisszük el, mert a kutyák nem gondolkodnak. Tehát most egyszerre rájöttek, hogy rengeteg olyan genetikai ártalom van, ami az emberben és a kutyában azonos, és ezzel nagyon jól lehet vizsgálni.

Milyen következtetésekre jutott az embereket illetően?

Az embernek 1,5 kg agya van, a kutyának 50 gramm, tehát ezt észben kell tartani, amikor az ember összehasonlítja a kettőt. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a nyelv előtti periódusban – amikor az ember a csimpánzhoz hasonlóan – csapatban élő állatok ivadéka volt, majd elkezdett közösséggé fejlődni, akkor a nyelven kívüli kommunikációnak nagyon nagy szerepe volt. Tehát az, hogy mit mutatok, hogyan utánzok, hogyan próbálom rávenni a másikat arra, hogy valami olyat csináljon, amit én fontosnak tartok, ez nagyjából ugyanúgy történt, mint ahogy a kutyák most teszik.

Az emberi természet lényege, hogy a mások elméjében zajló folyamatokról tudjak. Tudjam, hogy mire gondol, mit szeretne, mit gondol rólam, lehetőleg ne tudja meg, hogy én mit gondolok róla, az ember megtanult absztrahálni, múltat, jövőt elképzelni. A kutyák nem tudnak múltat, jövőt elképzelni. Még.

 

Ha még kíváncsiak vagytok Csányi Vilmos munkásságára:

Csányi Vilmos Kutyaakadémiája

Hogyan szeressük jól a kutyánkat? Csányi Vilmos elmondja!

A kutya nem akar falkavezér lenni

 

 

(Kutyabarát.hu)